Aztán elmondottam mindent, és utána hallgattunk. Az örmény ennivalót rakott elém az asztalra, s én ettem, mert éhes voltam nagyon.
   - Hát igen - mondotta később az örmény és sóhajtott -, sok-sok ilyesmi történt, és ezeken már nem lehet segíteni. Nem lehet segíteni rajtuk sem jóakarattal, sem gonoszsággal, mert akik meghóttak, azokat föltámasztani nem lehet. De egyet még lehet talán csinálni.
   - Micsodát?
   - Egyet még lehet csinálni - ismételte az örmény, és elgondolkozva nézett engem -, még talán meg lehet menteni a becsületet és a jövendőt.
   Nem értettem a szavait, és az ujját is fölemelte hozzá, kövér, tömpe ujját, és úgy tartotta, mint aki nagy igazságot beszél.
   - Ez a kettő egy, édes fiam, a becsület meg a jövendő. S ezt a kettőt talán még meg lehet menteni. Megéri, hidd el, még annak is, akinek az életéből már semmije sem maradt. (...)
   - Mit kell tenni? - kérdeztem.
   Az örmény fölhúzta a szemöldökét.
   - Még tart a háború... - mondotta.
   - És azt gondolja talán...!
   - Nem gondolok semmit - vágott a szavamba, és megrázta hozzá a fejét -, mert látod, én nem értek semmit a háborúhoz meg a politikához. Én csak a gabonához értek. A jó gabonához és a rossz gabonához. Ez itt rossz gabona - mondotta és fölvett az asztalról egy zacskót, és megrázta az orrom előtt -, rossz, konkolyos, aszott szemű, nyomorult gabona, ebből se jó liszt, se jó vetés nem lesz sohasem. Mármost ha kiöntöm ezt ide a mérleg tányérjára, látod, úgy ez nagyon sok szem, rengeteg sok szem, és félrebillenti a mérleget. De ha a túlsó serpenyőbe elkezdem önteni a tiszta búzát, ezt ni, ezt a szép, tiszta, becsületes búzát, akkor lassan elkezd a mérleg nyelve visszafelé... látod? A jó búza lassan legyőzi a rosszat. Már egyensúlyban áll a kettő. Látod? És most figyelj ide... most csak egyetlen búzaszem kell, egyetlen-egy. Ez ni, amit itt a két ujjam között látsz. Ezt most beteszem a többi közé... így né... látod? Látod a mérleg nyelvét? Ez az egy búzaszem elég volt, ez az egyetlenegy búzaszem, és a jó győzött a rossz fölött... Hát én csak ennyit tudok mondani, mert én csak ehhez értek, fiam...
   Sokáig maradtam azon az éjszakán az örménynél. Amikor a malmot elhagytam, közel volt már a hajnal. Átláboltam a Maroson. Vállamon élelemmel tömött átalvető volt, zsebemben pénz, és bennem egy különös érzés: hátha éppen én vagyok az a búzaszem, amelyikről az örmény beszélt.
   Nem búcsúztam el senkitől és semmitől. Csak megindultam az erdőkön át nyugatnak, amerre az ágyúkat hallottam szólani utoljára. Erdőkön keresztül, mindig csak erdőkön keresztül. A völgyeket éjszakánként kereszteztem csak, hogy útjába ne kerüljek senkinek. Két hétig vándoroltam így. Emberekkel találkoztam az erdők között, akik úgy csellengtek, mint a gazdátlan kutyák. Nem volt többé sem otthonuk, sem családjuk, sem Istenük, sem semmijük. Történeteket hallottam tőlük, amik semmivel sem voltak könnyebbek, mint az enyém, sőt talán súlyosabbak is voltak, mert azok az emberek, akik elmondották, szemükkel látták mindazt, amit én csak elképzelni tudtam.
   Ez alatt a két hét alatt megértettem a maga teljességében, hogy az örménynek igaza volt: az ország földjéről eltávozott a törvény és a rend, a szemét kerekedett fölül (...). És arra kellett gondolnom, hogyha van Isten még az égben, akkor ki kell terelje erről a földről azokat, akik bejöttek, hogy a szemét újra visszakerülhessen a szemétdombra, s a rend és a törvény elfoglalhassa a maga helyét. Csakhogy az Isten ezt egymagában bizonyára nem viheti véghez, mint ahogy az üres serpenyő sem húzza le a konkolyt meg az ocsút. Ehhez búzaszemek kellenek az Isten serpenyőjébe, minél több búzaszem, mondottam magamban, és mentem, mentem, éhesen és rongyosan.

(Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet! - részlet)