Reggel hét órakor félreverték a harangokat. Majd kidobolták, hogy ki merre lát, meneküljön, mert Románia hadat üzent a központi hatalmaknak és a hadsereg mindenütt átlépte a Kárpátok szorosait, közeledik...
     (...)
     A népet nem kellett megnyugtatni. A népnek ólomarca volt és dermedten hallgatott. Az ajtó elé húzták a szekereket és mentették, amit lehetett. Ráraktak mindent, amire szükség lesz: szalonnát, kenyeret, lisztet, ágyneműt, értékesebb holmit, mindent, ami fért. Halottöltöztetés volt ez a pakolás és minden szekér egy-egy élet koporsója. Sokan voltak szegények, akiknek se szekere, se barma nem volt. Ezek csak megcsókolták a rozoga, s mégis oly drága viskók küszöbét, mintha szigorú pecsétet ütnének rá, hogy rossz szándékú ember be ne menjen. Az ifjú lányok sírva a földhöz verték, összemarcangolták az ablaki virágot, mintha a szerelmet irtanák ki ezen a megátkozott földön, mely a kiontandó embervérnek, holttestek ezreinek készíti elő fekete ölét...
     (...)
     Alcsík már megmozdult. A havasi falvak, Ménaság, Szentgyörgy, Bánkfalva, Mindszent, Kotormán, Szentmárton hosszú szekérsorokban megkezdették a népvándorlást. Minden pillanatban új szekér gördült ki a faluból. A megszakadt szívű emberek útra keltek. Megvártam, míg kiürül a falu és rászakad a pusztulással eljegyzettek halálos csendje.
     (...)
     Behunyt szemeim látják iramodásukat, szétdúlt életüket, ijedt asszonyaikat, gyenge kicsinyeiket, a világ elé hurcolt minden nyomorukat...
     Egy utolsó feloldozást küldök utánuk, hiszen nincsen nép a világon, amely nagyobb elégtételt adott volna bűneiért.
     És most már lelkükbe szállhatsz, édes Jézusom... kezdheted a megváltásukat...
     "A mi Urunk Jézus Krisztus... őrizzen, vezessen, szeressen, ne hagyjon el, irgalmazzon, áldjon, lásson, keresztjével irányítson, erősítsen, hazát adjon, védjen... én nemzetem, székely népem!..."
     (...)
     A széles, poros országúton ömlött a nép. Százkilométeres hosszú vonalban közel félmillió ember menekül. A szekerek alig tudnak egymástól mozdulni. Vad zaj, átkok, káromkodás, állatbőgés veri fel a hatalmas erdőt. Egymáson átgázolva futnak vértelen arccal, soványan, elcsigázva, éhesen. A pusztulás ostora űzi őket. (...) A szekerek megroppannak, kerekek összetörnek, a menekülők megtorpannak, rekedten bőgnek és indulatosan hányják a szekereket az árokba emberestől, gyermekestől, vagy áthajtanak a sikoltó életeken. Itt is, ott is holttest fekszik az útszélen. (...) A híreket szájról szájra adják:
     Egy asszony szült a szekéren...
     Gyermeket gázoltak el...
     Égy szekér emberestől a mélységbe zuhant...
     Két falu népe összeverekedett, s három embert megöltek... 
     (...)
     Ezer esztendő óta most mozdultak meg először, hogy saját magukat kísérjék a sírba... Nem látott a világ soha ekkora temetési menetet...
     - Helyet, helyet! - ordítják.
     - Mi az már megint? - néznek hátra a kínlódó emberek e vad morajban. - Mi történt újra?
     A lovak villogó szemekkel ágaskodnak, izgatottan nyerítenek, az ökrök szarvukkal hányják félre az elöl menő szekeret és forró leheletüket fújják a rajta ülők nyakába.
     - Helyet! Helyet a somojói Boldogságos Szűz Máriának - hallszik. 
     A rémülettől egy pillanatig megáll a menet.
     - Hát már a csodatevő somlyói Szentszűz is menekül?... Akkor végünk van! - zokogják az asszonyok.
     A szekérsort nehezen félreszorítják, utat csinálnak Máriának. A szenvedő, drága nép lerántja fövegét, amíg lassan elmegy mellette a Mária szekere... A hatalmas alakú szobor mosolyogva emelkedik fölibük, egy termetes barát átkarolva tartja, meztelen fővel. Valakiből kicsordul az ének:
     "Boldogasszony anyánk,
     Régi nagy Patrónánk... "
     A következő pillanatban ezren és ezren harsogják:
     "Nagy ínségben lévén
     Így szólít meg hazánk..."
     Nagy, meleg bánat önti el a szíveket. A dal rázza az erdő fáit, elrettenti vadjait...
     "Ne feledkezzél el szegény magyarokról!"
     Mária pedig mosolyog, a két kemény, fekete ló tüzesen viszi előre az embertömeg feje fölött, s mire a kanyarulatnál eltűnik, már új legenda támad a nyomában. A nép szent borzalommal beszéli:
     "A Tolvajos-tetőn a Mária lovai hirtelen megállottak. Hiába ostorozták, egy lépést sem mentek előre. Ekkor a Szűzanya lassan megfordult, hiába tartotta az a kemény barát... Megfordult, s még egyszer visszanézett Csíkra, s a két szeme megtelt könnyel... A barát is látta, sokan látták, és ha kell, megesküsznek rá..."